Futunk, szaladunk, pörgünk, rohanunk…

Mintha attól félnénk, hogy valami egyedülálló és elmulaszthatatlan dologról maradunk le, ha pár perccel később érünk oda. Oda, ahova amúgy ilyenkor, a magunk kényelmesebb tempójában is eljutnánk.

És akkor talán nem mennénk el egymás mellett úgy, ahogy  most rohanva megyünk el. És akkor talán egymás szemébe is néznénk, ahogy futva nem nézünk soha.

Csak futunk, csak rohanunk, valamit keresünk, sőt kergetünk, de sosem érjük utol. 

Legalább mától lassítani kellene, pihenni kéne, talán úgy, mint régen, ahogy a régi ünnepeken, meg-megállva, egymáshoz szólva, megbocsátva, áhítattal, csendesen:

„…

Már meguntam a járkálást;

A járkálást, a bujdosást,

Az idegen földön lakást.

Adjon Isten jó éjszakát,

Küldje hozzám szent angyalát:

Bátorítsa szívünk álmát;

Adjon Isten jó éjszakát!”