Van az úgy, hogyha nagyon készülünk valamire, ha nagyon jól akarunk valamit csinálni, akkor nagyon nem jön össze a dolog. Kicsit így jártunk a tegnap esti adventi koncerttel is a budapesti Vörösmarty téren.

Szerencsére azonban keményebb anyagból faragtak minket annál, hogy ilyen nehézségek az utunkba álljanak.

Ehelyt más nehézségek álltak oda: a tér szélén felállított színpadhoz autóval gyakorlatilag lehetetlen volt odamenni, innen vasoszlopok, onnan kőpárkány, eminnen hidraulikus behatolás gátló, amonnan meg a rend őrei állták utunkat. Ráadásul a közelben parkolóhely sem volt, így aztán a felszerelést szállító kocsikkal az Erzsébet-téri gödörben voltunk kénytelenek leparkolni - és ezért nem kevés pénzt leperkálni...

Szóval annyit talán tanácsolnánk a szervezőknek, hogy legközelebb a színpad háta mögötti kis konténervárosban három parkolóhelyet alakítsanak ki a fellépőknek, hogy ne kelljen százmétereket cipelni a hangszereket és a könnyűzene nehézfegyvereit, a gitárerősítőket.

Szerencsére Attila és Robi jó erőben vannak, így odajuttatták a cucc nehezebbik felét a színpadhoz, míg mi többiek csak a hangszereket cipeltük. (De mi legalább odaértünk, nem úgy, mint egy korábbi fellépő zenekar bőgőse, aki sehol nem tudott leparkolni a környéken, így aztán a csapatának nélküle kellett lenyomni a bulit, basszus!)

Az első folyadékcseppek tehát a hátunkon jelentek meg a könnyű bemelegítést követően, de hamarosan követték őket a továbbiak: sűrű decemberi eső áztatta a téren tartózkodókat kivülről, a mi lelkünket pedig belülről: ahányszor mi télen szabadtéren játszottunk, még mindig esett az eső. Hóhoz még sohasem volt szerencsénk. És hogy mi a különbség a két fajta csapadék között? Csak annyi, hogy más a hatásuk az emberekre: decemberi hóesésben még azok is kimennek az adventi vásárra, akik nem is tervezték - esőben viszont azok is hazamennek, akik ott akartak maradni.

Persze ezen törvényszerűség alól is vannak kivételek: a Sic Transit Gloria Mundi zenekar barátai. Közülük most is sokan megjelentek a téren, az esőben kivárták, hogy a logisztikai nehézségek legyűrése után elkezdjünk játszani, és a hideg ellenére is forró hangulatot varázsoltak a színpad elé.

Mi pedig az esőmentes világot jelentő deszkákról igyekeztünk elvarázsolni őket, remélhetőleg sikeresen. Nyitó énekként az esőben a Nem úgy van az, mint volt régennel kezdtünk, amiről hamarosan videó is elérhető lesz itt.

Az égszakadás közben a műsorban egészen a harmadik számig, a Megrakják a tüzetig jutottunk, mikor jött a húrszakadás: Kálmán hangszerén a hidegben elpattant a legvékonyabb ideg, s az ennek következtében hamisságba forduló harmóniák miatt bennünk is megfeszült a sajátunk - míg Laci rutinosan át nem vette a ritmusgitáros szerepét, és végül a körülményekhez képest méltóképp sikerült befejeznünk a számot.

Eötvös Gábor óta mindenki tudja, hogy "Van másik!", így aztán Kálmán is előkapta a mindenhova magunkkal hurcolt tartalék gitárt, míg Attila a szokásos magasröptű ismeretterjesztő szöveggel ébren tartotta a figyelmet.

A tartalék hangszerre eddig sehol sem volt szükségünk, s ez, mint kiderült, nem is volt akkora baj: a két éve nem játszott hangszer igen nehezen és lassan akart behangolódni Kálmán kezei között, de végül a hangszedő váltó reccsenésétől megtörve hajlandó volt betölteni szerepkörét. Így aztán a Madárka, madárkával folytathattuk a koncertet.

Ezután sorban jöttek a népdalok, ahogy a színpad előtt az emberek is: elég sokan megálltak, s jónéhányan le is ragadtak pár dal erejéig - hisszük, hogy néhányukat csak az égszakadás késztette távozásra, s nem a mi produkciónk.

A koncert végéig kitartottak azonban leghűségesebb rajongóink, s nem csak azok, akiket mi hoztunk haza Esztergomba. Ők kitörő lelkesedéssel fogadták a másik új dalt, a Szegény legény vagyok ént, annak is a végén megszólaló a capella kánont, ami ilyen módon még nem hangzott el közönség előtt. A buzdításon fellelkesülve eljátszottunk még néhány dalt, majd az idei év utolsó (ha jól számoltuk, huszadik) Sic Transit koncertjét is a Hulljatok, levelekkel zártuk. Mindent összevetve, kellemes élmény volt.

Ezután jött a lepakolás kálváriája, amit némiképp megkönnyített az, hogy az útzár negyedik tagját alkotó rendfenntartó különítmény elbújt az eső elöl. Így aztán Attila és Kálmán halált megvető bátorsággal leparkoltak a színpad mögött, bedobáltuk a felszerelést az autókba, és némiképp átázva, de a sikeres fellépést követő melengető érzéssel lelkünkben indulhattunk hazafelé.

A szervezőknek innen is köszönjük a meghívást, reméljük, jöhetünk jövőre is. A hangosítóknak köszönjük az abszolút pozitív hozzáállást, amellyel egy rockzenekart is ki tudtak hangosítani a sok akusztikus produkció között.

Barátainknak pedig köszönjük, hogy kitartottak velünk égszakadástól húrszakadásig - sőt, még azon is túl!